Az üzletemberek nem filantrópok – jelentette ki állítólag Lenin 1921-ben. Végre egy idézet a bolsevizmus atyjától, amit egyetértően citálhatok magam is. Érdekes módon ezt a megállapítását viszonylag ritkán szokták emlegetni mostanság, én egy 1983-ban a Magvetőnél megjelent kötetben találtam rá. (Bob Considine: Sokszoros élet. Armand Hammer rendkívüli története.) Az egykori katpolos, majd ávós keretlegény, Kardos György ekkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva mennyire nem lesz „píszí” ez az állítás. Vagy éppen nagyon is érezte, és a könyv egyenesen az újbeszél irányváltásának egyik első magyarországi lenyomata? Ma a világ legnagyobb filantrópjaiként olyan alakokat emlegetnek, mint Soros György vagy Bill Gates, ebből is látszik, mennyire el lehet torzítani egy szó jelentését, teljesen új, adott esetben tökéletesen ellentétes tartalmat tenni mögé. Számomra Teréz anya és Szent II. János Pál pápa a filantróp, a korábban említett másik kettő jobb esetben csak üzletember, de esélyes lehet az adócsaló, tőzsdespekuláns, titkosügynök vagy zsoldos megnevezés is.
De térjünk vissza Leninhez és ahhoz a figurához, akivel kapcsolatban elhangzott az ominózus állítás: Armand Hammerhöz. Hammer a nyolcvanas évek elejétől rendszeres látogatója volt Magyarországnak, az újságok címlapon ujjongtak, ha a párt vezetői fogadták őt idehaza vagy kapcsolatba léphettek vele a tengerentúlon. Egy amerikai nagytőkésről van szó, aki a szovjet pártfőtitkárok kebelbarátja volt Lenin óta folyamatosan. Nehéz lehetett összeegyeztetni mindezt a nép egyszerű fiának elméjében, főleg negyven év kommunista agymosás után, amelyben azt tanították, hogy a világ minden bűne az imperializmus és a kizsákmányoló osztályok terhére róható. Nyilván azért jelent meg magyarul a könyv, mert eljött az ideje, hogy új tartalommal töltsék meg a régi fogalmakat, ezáltal felkészítve (érzékenyítve) a „megtévesztett dolgozókat” a kiépülő új rendszerre, amely felé fékevesztett sebességgel haladtunk. Azzal, hogy Lenin szájába adták azt a mondatot, miszerint az üzletemberek nem filantrópok, de szükség van a befektetéseikre, a vállalkozókedvükre és a kreativitásukra a gazdaságban, előre legitimálták a közelgő kort, amelyben ezeknek a pénzügyi hiénáknak a kiszolgálására kívántak berendezkedni. Zseniális húzás! Ráadásul a kötet végtelenül elfogultan mutatja be Hammer életútját, amelynek üzente az, hogy Lenin megállapításával ellentétben ez a milliárdos igenis filantróp.
Hammer a cári Oroszországból az Egyesült Államokba települt zsidó gyáros nagyszülők leszármazottja volt, szülei pedig szerepet vállaltak a keleti part kommunista mozgalmának szervezésében, vezetésében. Amikor orvosként tevékenykedő apját egy illegális abortusz elvégzése miatt börtönbe zárták, Armand és az elvtársak politikai megtorlásról beszéltek, a letartóztatásról még Lenin is értesült. Ez nem is meglepő, hiszen a sajtóhírek azt rebesgették, hogy a nagy októberi bolsevik puccsot megelőzően a kommunista vezért a Hammer szülők által irányított szervezet is segítette pénzzel. A könyvben megjelenített csillogó kirakat mögött – miszerint Armand felemelkedése briliáns pénzügyi húzásainak, kreatív ötleteinek volt köszönhető – időnként felvillannak a tények is. Például megtudhatjuk, hogy nagybátyja egy dúsgazdag orosz emigráns volt, aki a cári Oroszországban Henry Ford kizárólagos képviselőjeként tevékenykedett. Lássuk be, a kozmopolita (jelenleg globálisnak hívott) pénzügyi elit kapcsolatrendszerével a háta mögött nem lehetett annyira nehéz üzleti zsenivé válni.
Armand Hammer orvosnak tanult, de a diploma átvétele után egyetlen percet sem töltött gyógyítással, hanem a Szovjetunióba utazott. És ezzel elkezdődött „véletlen” kalandjainak sora, amelyeket a könyv szerzője szerint kivételes tehetséggel és realitásérzékkel használt ki. Pillanatok alatt milliárdossá vált. Persze az emberben rejtőző egészséges szkepszis – kiegészítve a mindennapi tapasztalattal és némi történelmi tudással – igen gyakran megkérdőjelezi az olvasottakat, de ez nem is meglepő. Egy olyan „üzletemberről” van szó, aki már a Szovjetunió születésénél is bábáskodott, később – Sztálin kivételével – az összes szovjet pártfőtitkár személyes jóbarátja volt, miközben amerikai elnökökkel folytatott titkos megbeszéléseket. A békés egymás mellett élés nagy szószólójaként és haszonélvezőjeként ünnepeltette magát, miközben a világpolitika alakulásába tényleges beleszólása lehetett. Az ilyesmi nem a véletlen szerencsén, sokkal inkább tudatos manipuláción, esetleg titkosszolgálati, vagy egyszerűen csak titkos megbízásokon szokott múlni. Hammer valódi történetét nem ismerhetjük meg a könyvből. Megtudhatjuk viszont, hogy ő lehetett az ötletgazdája a később NEP korszakként ismert gazdasági újításoknak, az ő ötlete volt az államosított iparágazatok koncesszióba való kiajánlása a nyugati, főleg amerikai nagytőkének. Ebből lehetett megszilárdítani és felépíteni a bolsevik szuperállamot.
Önmagában is érdekes, hogy egy maroknyi hatalommániás őrült fanatikus miképpen tudta megtartani és megszilárdítani nyugati segítséggel a hatalmát Oroszországban, de most nem azért ragadtam klaviatúrát, hogy történeti elemzésekbe kezdjek, hanem azért, hogy kiírjam magamból azt a lelki mételyt, amely a Hammer életrajz olvasása közben emészteni kezdett. A történet gyomorforgató, és olyan morális kérdéseket vet fel, amely nemcsak a késő-kádárizmus világának jellemzéséhez adhat kiindulópontot, hanem a hetvenes évek közepének Amerikájáról is ellentmondásos képet fest – az eredeti kiadás ugyanis 1975-ben New Yorkban jelent meg.
A könyv szerzője minden erkölcsi gátlás nélkül hőstörténetként jeleníti meg azt a hullarablást, amit Hammer a húszas évek elején Lenin jóváhagyásával művelt a Szovjetunióban. Számtalan esetet lehetne idézni, de csak a leghajmeresztőbbeket említem meg. A frissen elüldözött, kivégzett, letartóztatott, vagy csak szimplán kisemmizett arisztokrácia hagyatékába ült bele, a legelegánsabb villákban lakott, majd végül Fabergé székházát választotta otthonának, amelyet mindössze 12 dollár bérleti díjért adtak át számára. A legújabb luxusautók álltak a rendelkezésére – mint általában a bolsevik vezéreknek is – és lakomákat rendeztek, miközben a birodalomban éhínség tombolt. Persze a „filantróp” üzletember közben törődött a néppel is. Másodosztályú gabonát hozatott a Volga-vidékre, de nem jótékonyságból, hanem káprázatos haszon fejében: gyakorlatilag a cári műkincseket, ékszereket vihette magával az új világba. Ezzel alapozta meg a későbbi Hammer Galériát és világraszóló műkincsgyűjteményét, amelynek egyes darabjait 1983-ban a Szépművészeti Múzeumban is bemutatták. A szerző néha még együttérzést is ébreszteni akar az olvasóban Hammer iránt, például amikor kiderül, hogy a több tonna (!) műkincs ott állt a nyakán a harmincas években, mert „az elfelejtett cárnő holmija senkinek sem kellett”…
Olvashatunk arról, hogy a műveletlen proletár tömegek állítólag Miklós cár porcelán készletéből étkeztek valami kantinban, hatalmas terhet róva a mosogatólányokra, akiknek kihívást jelentett a törékeny tányérok tisztítása. Hammer segített rajtuk: kevésbé „kényes”, vastag porcelánból készült tömegedényeket hozatott nekik a cári remekekért cserébe. És még hálásak is voltak érte!
De megtudhatjuk, hogy a gabonaszállítás is véráldozatot követelt, ugyanis a Cseka tisztjei (akiknek feladatuk volt az első pillanattól kezdve Hammer kiszolgálása és segítése, gyakorlatilag a terrorszervezettel együttműködve ténykedett Hammer a Szovjetunióban) főbelőtték az egyik állomásfőnököt, aki technikai okok miatt kénytelen volt rövid ideig feltartóztatni a búzát szállító vonatszerelvényt.
Sztálin a harmincas években megszabadult vélt és valós ellenségeitől, így az amerikai tőkések, köztük Hammer is elhagyta a Szovjetuniót, de a gazdasági együttműködés megmaradt. A szesztilalom feloldásával Hammer ráérzett egy újabb súlyos hiányosságra, amely megnyomorította a szerencsétlen kiszolgáltatott tömegek életét: kevés volt a hordó az Egyesült Államokban, és ezt a kommunizmus fellegvárából pótolta. Majd whiskyt hamisított a színtelen, szagtalan és íztelen orosz nedű, a vodka segítségével. Az olcsó és igénytelen alkohol sokak életét megszépíthette a vadnyugaton; ez aztán a valóban filantróphoz méltó teljesítmény! Megjelenik az adócsaló és adókerülő Armand is a könyvben, aki azért kezdett olajjal, pontosabban: „olajspekulációval” foglalkozni az ötvenes években, hogy elmeneküljön az egyre növekvő adóterhek elől.
Felsorolni is viszolyogtató a töméntelen gátlástalanságot, amely Hammer meggazdagodását kísérte, de van egy pont a könyvben, ahol a legopportunistább embernek is levegő után kell kapkodnia: igazi ínyencségként említi a vérszomjas kegyetlenséggel lemészárolt kis Alekszej cárevics modellhajóját, amelyet 1913-ban Fabergé ékszerész készített a komoly betegséggel küzdő trónörökös számára. A különleges hajót egy gyilkosságért elítélt bűnözőből gyártulajdonossá avanzsáló „üzletember” vásárolta meg Hammer gyűjteményéből, hogy ezzel fejezze ki háláját a hajók iránt lelkesedő Franklin D. Roosevelt felé, aki elnöki kegyelembe részesítette őt. Az ártatlan gyermek vérén szerzett kincs története az egyetlen rész a könyvben, ahol még a szerző is érzi, hogy magyarázkodásra szorul: „Az elnöki kegyelem és Fabergé alkotása közt némileg kínos bár a kapcsolat, a dísztárgy mégis ott volt a Fehér Ház ovális termében, amikor ott megerősítették a Szovjetunióval a megértés gondolatát.”
Nem folytatom, akinek ezek után kedve támad mélyebben elmerülni az ördögi élettörténetben, olvassa el a könyvet – egészséges lelkűeknek nem lesz könnyű feladat. Ami miatt mégis érdekes ez a kötet, az a magyar kiadás mögött meghúzódó cél. Kardos György az állampárt titkosrendőrségének minden hájjal megkent végrehajtója volt, a Magvető Kiadó élén végzett munkáját nem lehet az előéletétől elvonatkoztatni: aki egyszer ávóssá vált, az az is maradt. A kádári kultúrpolitika a kifinomult kommunista hatalomtechnika csúcsa volt, a könyv minden bizonnyal befolyásolni akart, pártpolitikai célokat szolgált. Legalizálni kellett a látványos gazdasági irányváltást, a Világbank és a Valutaalap felé fordulást, kijelölni az új igazodási pontot a változóban lévő világrendben: eddig a szovjet elvtársak tudták és mondták meg, mi a jó nekünk, mostantól a nyugati pénzügyi központok képviselői fogják szívükön viselni a sorsunkat. És így is lett. A manipuláció és az érzékenyítés olyan jól sikerült, hogy sokáig nem is vettük észre, kik hazánk legújabb gyarmatosítói és kifosztói. Illetve, akik értették a változás lényegét és megkongatták a vészharangot, azokat a gyarmatosítók által kitartott médiamunkások azonnal hiteltelenítették és lejáratták. Beköszöntött a szép új világ. És ami a legszebb: még ma is elmebetegnek és konteógyártónak bélyegzik azt, aki globális érdekekről és az azokat kiszolgáló hálózatokról beszél, vagy csak a tényekre alapozva megkérdőjelezi a „filantrópok” szándékait. Az érzékenyítés sikerrel járt. Kardos György, Hammer, Lenin és a többiek máig győzelemre állnak.