2023.02.25.-én Szombathelyen elmondott megemlékező beszédem.

Kedves Szombathelyi Polgárok, tisztelt Emlékező Honfitársaim!
Több mint száz évvel ezelőtt a világtörténelem legpusztítóbb vírusa szabadult az emberiségre. Immunrendszerünk ekkor még állta a sarat, pedig a lélek és a szellem védbástyái már a felvilágosodástól kezdve folyamatos támadás alatt álltak. A vírus azonban terjedt és mutálódott, egyre változatosabb és egyre felismerhetetlenebb formát öltve fertőzte meg a gondolatokat. Néhány évtizeddel később már uralta Eurázsia nagyrészét, de a többi földrész sem maradt immunis.
„Lehetséges, hogy ha az ember kizárja a rendszerből Istent, akkor valami megváltozik az anyagcseréjében, és attól a bacilus csak még inkább elszaporodik. Ha így áll a dolog, akkor a betegség valamikor a tizennyolcadik században, vagy még annál is korábban keletkezett, most válik a legpusztítóbbá, és ha engedjük, hogy természete szerint terjedjen, rettenetesebb ragállyá válik, mint a fekete himlő volt valamikor.” Ez a diagnózisba vegyített jóslat Arthur Koestlertől származik, az antikommunistaként ismert írótól, akit ugyan az elsők között győzött le a ragály, de szemét nem tette teljesen vakká a vörös hályog. Felgyógyult, vagy legalábbis tünetmentessé vált, de megmérgezett lelke valójában soha nem tisztult meg teljesen: örökre rabja maradt a materializmusnak, az emberi immunrendszer legfőbb gyilkosának.
A kommunizmus áldozataira emlékezünk ma, arra a sokszázmillió emberre, akik kénytelenek voltak elszenvedni a valaha volt legpusztítóbb ember- és életellenes ideológia féktelen tombolását. Mert nemcsak a mártírok előtt kell fejet hajtanunk, hanem azok előtt is, akik túlélték ugyan a földi poklot, de megtagadták tőlük az emberi méltósághoz, a méltó emberi élethez való természetes jogukat.
A bolsevizmus vírusának első hulláma már 1919-ben terjedt hazánkban, de ekkor még Trianon árnyékában is volt erőnk ellenállni és felszámolni a gennyes gócokat – ez azonban kevésnek bizonyult. A Szovjetunió létrejöttével megszületett a világtörténelem első totális állama, amely fenyegetően árnyékolta be Közép-Európa régióit és a teljes nyugati világot. Földalatti hálózatok terjesztették a kórt, amelyek éppen ott támadták az emberi lelkeket, ahol a keresztény kultúra gyökerezik: a szeretet, a könyörület és az együttérzés közösségteremtő tartóoszlopait akarták kiütni a hagyományos erkölcsön alapuló társadalmak alól. Humanisztikus köntösbe csomagolták gyilkos szándékukat, miközben a valaha volt legintoleránsabb „vallást” kínálták fel az örök igazságok helyett. Sokan elvéreztek ezen a csatamezőn. Magukat függetlennek gondoló írástudók szálltak síkra néhány jól hangzó szólam érvényre juttatásáért, miközben kirekesztés és üldöztetés járt azoknak, akik ellenálltak és józanok maradtak. A hagyományos életforma, a család, az istenhit és az evangéliumi erkölcs a legfőbb ellenséggé váltak, hiszen ezek táplálták a társadalom ellenállóképességét. A bolsevikok nagyon jól tudták, mit csinálnak. A tradicionális értékeken alapuló múltat végképp el akarták törölni az emberek tudatából, és egy új viszonyítási pontot kínáltak fel helyette. Ez lett a világtörténelem egyik legnagyobb hazugsága: a fasizmus elleni harc. Sztálin kitalálta antifasiszta küldetését, az egyik legnagyobb szemfényvesztést, amivel valaha megvezettek tömegeket. Tudatosan használta a fasiszta kifejezést, hiszen ebben nem volt benne a szocialista jelző, mint a náci párt teljes nevében, és így nem bántotta meg bajtársát, Hitlert sem, akivel hosszú éveken át segítették egymást. Sztálin jól taktikázott, számítása bevált. Saját terrorisztikus diktatúráját azzal legitimálta, hogy az Olaszországon kívül értelmezhetetlen antifasizmus zászlóvivője lett. És a felvilágosított nyugati értelmiség többsége lelkesen éljenzett mindennek, hiszen immunrendszerük nem működött már. Az írástudók árulása beláthatatlan következményekkel járt és jár mindmáig. A valójában semmi jelentést nem hordozó antifasizmus álarca mögé bújva továbbra is terrorbrigádok grasszálnak Európa nagyvárosaiban – ma már Budapesten is – és igyekeznek térdre kényszeríteni az élet szentségét hirdető normalitást.
Ezért kell újra és újra felelevenítenünk a múltat, emlékeznünk kell az áldozatokra és az általunk meghozott áldozatra, és emlékeztetnünk kell a felnövekvő generációkat is milliók szenvedéseire, hogy tudják: a humanizmust hirdető és az elnyomottnak mondottak jogaiért síkra szálló ideológiák mögött sokszor a kisebbség kíméletlen zsarnoksága bújik meg.

Kedves Barátaim!
A kommunizmus 1944-ben érte el másodszor hazánkat, a háborús pusztítást és népirtást átélt, kivéreztetett országot. Az egyik totális diktatúra csapdájából kerültünk bele egy másikba. A Vörös Hadsereg megszállóként és nem felszabadítóként érkezett: tömegesen erőszakolta a lányokat és asszonyokat, állt bosszút az egyházi személyeken, rabolt el mindent, ami mozdítható volt. 7-800 ezer honfitársunkat hurcolták málenkij robotra, akik közül sokan soha nem térhettek vissza családjaikhoz. A kollektív bűnösség meghirdetésével deportálták a sváb családokat, miközben elkobozták minden vagyonukat.
A gestapós rémtetteket a kommunista párt által felállított politikai rendészet folytatta, és még a német megszállás alatt üldözött emberek sem lélegezhettek fel megkönnyebbülten: a koncentrációs táborokból vagy a gettókból szabadult zsidók közül is sokakat vagoníroztak be, és szállítottak a messzi Gulág táboraiba; nácikkal és nyilasokkal harcoló ellenállók találták magukat újra az Andrássy út 60. pincéiben, ahol ezúttal a vörös csillag nevében kínozták őket embertelen módon. Miért? A válasz könyörtelenül egyszerű: aki fegyverrel a kezében harcol hazája függetlenségéért, a saját életét is kockára téve bátran kiáll az üldözöttek védelméért, az veszélyes minden diktatúra hatalombirtokosai számára. Ha a nácik ellen fegyvert fogott, a kommunisták és a szovjetek ellen is fog. Nem véletlen hát, hogy az 1944-es nemzeti ellenállás szereplői megismerhették az ávósok kegyetlenkedéseit, és – mivel a történelmet a győztesek írják – az emlékük feledésbe merült.
Brutális támadást intéztek az egyházak ellen, amelyek saját etikával, világ- és jövőképpel rendelkeznek. Meg akarták semmisíteni a szakralitás utolsó csíráit is, amely nemcsak a templomokhoz, de a földhöz és a néphagyományokhoz is kötődött. A hagyományos paraszti társadalom végfelszámolásának következményei messze túlmutatnak a kulákpereken, a padlássöpréseken, az erőszakos kollektivizáláson – a nemzet a természetes immunitását és a gerincét veszítette el azzal, hogy kirántották a talajt a szilárd gyökerekkel rendelkező magyar parasztság alól.
De nem kímélték a munkásságot sem. Kiszolgáltatott robotokként szipolyozták ki őket az értelmetlen munkaversenyek során, az állandó normaemelések végletekig feszítették erejüket. Munkavédelmi előírások és megfelelő munkaeszközök nélkül a balesetek és hibák kivédhetetlenek voltak, de a véletlen nem szerepelt a kommunisták szótárában. Szabotázsperek százaiban állítottak bíróság elé ártatlan munkásokat – a proletariátus hatalmának nevében.
Nem kímélték azokat a baloldali politikusokat sem, akik alternatívát jelentettek a bolsevizmussal szemben, akik a szuverenitást és a nemzeti gondolatot elegyíteni tudták a szocialista tanokkal. Ők talán még veszélyesebbek voltak a kiépülő diktatúra számára, hiszen azt bizonyították, hogy van a szovjeten kívül másik út is a baloldalon. Elsőként csaptak le az úgynevezett „frakciósokra”, de hamarosan sorra kerültek a szociáldemokraták is.
A háborús bűnösök felkutatását és népbíróság elé állítását felhasználták arra, hogy preventív csapást mérjenek a vélt és valós ellenségeikre. Miközben eljátszották a demokratikus átmenet színjátékát, tervszerűen számolták – szalámizták – fel politikai ellenfeleiket. A nemzetgyűlés legerősebb pártjának, a Független Kisgazdapártnak a szétveréséhez egy összeesküvést kreáltak, amelyet a Magyar Testvéri Közösség nyakába varrtak. A Közösség egy nemzeti alapon álló, patrióta és szuverenitáspárti titkos társaság volt, amely a két világháború között szerveződött a magyarság megmentéséért és felemeléséért, fontos szerepet játszva a németbarát politika ellensúlyozásában is. De nemcsak a függetlenségért vívott küzdelmük miatt jelentettek veszélyt a bolsevikokra, hanem azért is, mert egy olyan értékközösséget jelentettek, amely összefogta a politikai baloldaltól a jobboldalig a felelősen gondolkodó magyar értelmiséget, közösen fellépve minden szélsőség ellen. A Magyar Testvéri Közösség tagjainak sorában sok kisgazda politikus volt található, így a kizárólagos hatalomra törő kommunisták két legyet is üthettek egy csapásra: felszámolhatták a választásokon győztes, polgári demokráciáért küzdő Kisgazdapártot, és szétverhették azt az eszmei közösséget, amely szervezettségében és elhivatottságában fenyegetést jelentett rájuk nézve. A Közösség-per az első nagyszabású koncepciós eljárás volt, mintául szolgált a későbbi megtorlásokhoz.
1948-ra megvalósult az egypártrendszer hazánkban, megkezdődtek a párton belüli leszámolások is, az évtized végére általánossá vált a rettegés, a létbizonytalanság. De nemcsak a politikai ellenfelek és az „osztályellenségnek” kikiáltott társadalmi csoportok voltak veszélyben, hanem mindenki nemtől, kortól és származástól függetlenül. Az államvédelem bárkit utolérhetett: ha éjszaka megszólalt a csengő, rettenet ült az arcokra, fagyos félelem járta át a lelkeket. A pincebörtönökben anatómiai precizitással kínozták az áldozatokat, a legelvetemültebb és legördögibb módszereket találták ki, hogy elviselhetetlen testi-lelki fájdalmat okozzanak. Kialakították a „magyar-Gulág” rendszerét, a politikai rendőrség mindenféle bírósági eljárás nélkül bárkit internálhatott, az emberi életekkel nem kellett elszámolniuk. A recski haláltábor jelmondata így hangzott: Ne csak őrizd, gyűlöld is! Nem volt olyan magyar család, akit ne érintett volna a terror, a retorzió.
1953-ban meghalt Sztálin, de valós fellélegzést az új kormány kinevezése sem jelentett. A messzi Gulág táboraiba elhurcolt túlélők hazatérhettek, az internálótáborokat bezárták, de az áldozatokat nem rehabilitálták, a legtöbben továbbra is számkivetettek maradtak saját hazájukban. És akkor jött 1956 októbere. Az elfojtott fájdalom, szenvedés és megaláztatás tört elő az emberekből, és kovácsolt nemzeti egységet néhány napra. De a harc reménytelen volt. A földkerekség legnagyobb hadserege taposta Budapest utcáit, és a világ mindezt tétlenül nézte. A következmények kijózanítóak voltak. Újra kezdődött a rettegés, a gyilkosság, a megaláztatás, de élni kellett. A társadalom tagjai megkötötték a maguk kompromisszumait, legtöbben feladták a harcot. Kádár eljátszotta a „keménykezű, de igazságos családfő” szerepét, miközben maga is jól tudta: a konszolidációt csak a Rákosi-rendszerben elkövetett megbocsáthatatlan bűnökre alapozhatja. Ahhoz mérte hát saját politikáját. A diktatúra nem puhult fel, csak alkalmazkodott és alattomosabbá vált. A mindennapi ember számára eltűntek a frontvonalak, nem volt világos, ki az ellenség és ki a barát, hiszen mindenkit besározott és kompromittált a rendszer. Mindenki szem volt a láncban. Míg a forradalom előtt az ávó a testet törte meg, a kádári állambiztonság a lelket és a szellemet vette célba, és sikerrel járt. A magyar nemzet karakterét ugyan nem lehetett néhány évtized alatt átírni, de a társadalmat megtörni és beteggé tenni, igen. A magyar néplélek szabadságszerető, elszánt és konok lázadó része, a „kuruc” rabláncra került, de ezúttal nem egy idegen erő zárta börtönbe, hanem mi magunk kényszerítettük száműzetésbe. Kegyetlen árat fizettünk ezért: öngyilkosság, alkoholizmus, a születésszám drasztikus csökkenése jellemezte a hetvenes évektől a magyarságot, vagyis a nemzethalál küszöbére sodródtunk. És mindez még nem volt elég. Miközben a legalattomosabb módon árusították ki hazánkat idegen érdekeknek, offshore paradicsomokba szivattyúzva ki a nemzeti vagyont, elhitették, hogy mindezt értünk teszik. A „gulyáskommunizmus” hazugsága máig fertőzi a történelmi emlékezetet, a hamis nosztalgia életben tartásához még napjainkban is komoly érdekek fűződnek. A Kádár-rendszer legnagyobb bűnei közé sorolhatjuk, hogy az ország kifosztásának felelősségét a döntési helyzettől megfosztott, az információk elől elzárt társadalom nyakába varrta, ezzel generációktól vették el az önbecsülés érzését, miközben nevetségessé tették erőfeszítéseiket. Mondjuk ki bátran: nem szüleink és nagyszüleink voltak lusták, nem azért volt szükség a hitelek felvételére és az ország eladósítására, mert az akkori munkaképes generációk többet fogyasztottak, mint amennyit megtermeltek, hanem azért, mert tudva és akarva kirabolták hazánkat.
De itt vagyunk mégis, ismét újrakezdtük, mint oly sokszor az évszázadok alatt. A kommunizmus áldozataira emlékezve tudnunk kell, hogy mindnyájan áldozatai vagyunk az embertelen eszmének, amely fél évszázadra leigázta hazánkat, még akkor is, ha egyre többen vannak, akik már az új évezred szülöttjei. Egy kifosztott, méltóságában meggyalázott nemzet traumáit és adósságait generációkon keresztül hordjuk magunkban. Egy traumát úgy tudunk feldolgozni, ha elmesélhetővé tesszük. A meséhez azonban szavakra van szükségünk. Halaszthatatlan feladatunk tehát, visszaadni lejáratott szavainknak az eredeti értelmét, hogy ne tűnjön avítt kacatnak a hűség, a becsület, hazafiság vagy a patriotizmus. Ezzel párhuzamosan pedig le kell rántani a leplet azoknak a hazug kifejezéseknek a valódi tartalmáról, amelyeket az elmúlt évtizedekben kényszerítettek bele gondolatainkba, szókészletünkbe. Ilyen az antifasizmus, a gulyáskommunizmus vagy akár az eurokommunizmus is, és hosszan lehetne még sorolni a példákat. Tartalmatlan, értéktelen és értelmezhetetlen szavak, amelyek el akarják feledtetni velünk, hogy igenis létezik az abszolút igazság, ahogy objektív értelemben létezik a bűn is. Ahhoz, hogy méltó módon emlékezhessünk a kommunizmus áldozataira szembe kell szállnunk a politikai korrektség aberrációig fokozott túlhajtásával, hiszen: „A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Hozzuk hát vissza szent szavaink eredeti értelmét, töröljük ki gondolatainkból az igaz értékek tagadását jelentő fogalmakat, és ne az aberrált világ támadásaihoz, hanem kizárólag a Mindenséghez mérjük tetteinket. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy elkerüljük az ismét fenyegetően terjedő pandémiát, hiszen az az életellenes erő, amely a kommunizmus gúnyájában egyszer már leigázott minket, ma új ruhát öltve újra támad. Ezért hazánk és gyermekeink védelmében, hangosan és közös erővel kell kiáltanunk: A király meztelen!
Isten áldja Önöket, Isten áldja Magyarországot!